A megmaradt pillanat

… váratlanul eszmélt. Egyszeriben kívülállóként érezte magát, s valahogyan mégsem. Tudta, mi fog történni, s tudata átengedte számára a test és a lélek kínját is, ám eközben mégis megőrizte tudata szabadságát egy végtelenbe futó pillanatra – tiszta gondolatokat kapott. Tisztában volt vele, hogy küszködik a lelke, s hogy az Élet iszonyú erejű ösztönével küzd és kapaszkodik a pillanatokba, megragad midnent, bármennyire is csekély az esély a következő másodpercre, de ez az érzés valahová távolabb lett száműzve. Tudta, hogy könnyezik, hiszen gyötri az, amit még meg akart tenni, amit még el akart mondani, de benne volt az is, hogy a legutóbbi találkozások és beszélgetések valahogyan a komor búcsú, a könnyes szeretet, a fellángoló érzések jegyében telt el, s bár tervek voltak a továbbra, ahogyan akart és elzántság s a kivitelezésükre, mégis, mélyen magában tudta, hogy ezek inkább ábrándok,mint tettek.

Tisztán maradt tudata végigsiklott szeretteinek felidézett képén, s elmondta, amit akart még. Nem csak a megismerteknek, ha a megismerni kívántaknak is, hiszen nagyobbik fiának kedvesével még nem tudott találkozni. Akinél több mondanivaló maradt, annál tovább időzött, s ugyan ő beszélt csak, de azt is tudta, hogy hamarosan válaszokat is fog kapni.

Közben homályosan látta, ahogy a mentős felé hajol s az életéből maradt szalmalángért küzd. Sajnálta őt, hiszen tudta, hogy nem ő dönti el, ki mehet tovább, akárcsak azt, hogy milyen, amikor akár egy ismeretlen is valaki kezett között sóhajtja az utolsót.

A pillanat számára a múlt, a jelen és a jövő értelmét veszítette, a tüdő elernyedt, engedett az életösztön, az emlékek jelenné álltak, a szavak az emberen túlnyúló mélységes, szétáradó szeretetté. A búcsúkönnyek mellett az utolsó vonás az arcán: mosoly, amit a hála és a szeretet húzott oda egy apró vonással, egy beteljesített élet méltó zárásaként. A szív elernyedt már ugyan, az utolsó lélek-zet végére ért, de az emlékek a tudatának biztos helyén őrzik a végtelenbe futó utolsó pillanat lenyomatát, minden apró részletét. A felirat: A NEVÉT BETELJESÍTŐ KŐSZIKLA LÉTEZÉSE. Benne minden, ami belőle indult, vagy hozzá ért be, akár az élet vége után is.

In memoriam

1953, június hó 22. napján született meg édesapám. Elszegényedett, de szeretettel teli családból származott. Furcsán, befelé fordulva élte le az életét. Ebben a befelé fordulásban sok szerepe volt annak, hogy úgy vélte, ami az dolga, azzal mást nem kell terhelnie. Cinikus, sokszor vad, merész humorán túl ez is egy jellemző ismertetőjegye volt.

Édesanyámmal 19 évet élt együtt. Eredetileg, mint a tanára ismerte meg, miután sok hercehurca, több irányú próbálkozások után a könnyűipari főiskolát elvégezve tanári pályára állt. Ez a tanársága és a nyomdászat alkották élete gerincét, dea rá jellemző tettvágy ezeken is túlnyúlt. Később, miután állását elveszítette, nem itthon élt, s rövid együtt lakásunknak is vége szakadt, bőrművességbe kezdett. Egy általa készített bőrvért egyszer a lebénulástól mentett meg engem egy fellépésen.

Az utóbbi években albérletről albérletre járt, immár szülővárosában, Sárospatakon.

Szüleit ez elmúlt három évben, ugyanitt veszítette el.

A rá jutó nehézségek között azonban folyton az új terveken dolgozott, nem adta meg magát, s a néha rátörő búskomorság ellenére is folytatta amibe belevágott.

Egészen tegnap délutánig. Délután fél négykor itthagyta ezt a világot. A rohammentő sem tudott segíteni Rajta. A pontos ok egyelőre tisztázatlan, ahogyan sok-sok egyéb is e percben. Ami biztos, hogy a szeretete, a hatalmas szíve egészen az utolsó pillanatig Vele volt, benne volt,s amit lelkiekben elkezdett, azt próbálom folytatni én ezután.

Egy nagyon fontos gondolata, ami mélyen bennem él egyy jó ideje. Mikor együtt laktunk, egy beszélgetés során mondta: „elkezdtem levenni a maszkjaimat, amiket mindenki hord. Érdekelt, mit találok alatta. De minél többet vettem le, annál félelmetesebb lett a csend. Néha azt hittem, ha mindet levetem, megszűnök én is. Azt nem tudom csak, hogy a maszkok alatt semmi marad, vagy ellenkezőleg, minden ott van. Illetve sejtem, de nem éltem át.”

Köszönök mindent, még ha csak most, ezen az úton is.

Áldja Isten Édesapámat!

Hajnali üdvözlet

Hajnali fél egy magaslatában abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy egy magas intelligenciaszintű, nemes érzésektől túlfűtött úriember véleményét megosztotta velem, egyfajta vitaalapot képezve arról, hogy mit is takar a csendháborítás fogalomköre. Tette ezt torka szakadtából ordítva az utcán a házunk előtt, teljes mondanivalóját két mondatra és erősen black metalos jelleget képviselő hörgésre korlátozva. Mondanivalója – lényegét tekintve – csupán ennyi: “éjáhéjáhéjáhéjááhóóóóóóóóóóóó”, illetve az, hogy véleménye szerint a rendőri élet alapeleme a férfiakkal folytatott orális közösülés. Gondoltam, a stílszerűség jegyében rendőrt hívok rá, de ezt megtette már más. Ezúton is köszönet érte.

Napos

Nap

Ugye az ígéret  szép szó. És ígértem, hogy az új sorozatról, amit festek, küldök képet. Íme az első darab.

Ebéd, idénynyitás és papságom igaz története

Csatapap

Szombaton jól elmentem egy volt tanítványomhoz, mert mondta és ettünk,bár fájt. El kell ismernem, az édesanyja nagyon jól főz, külön köszönet az epres-lekváros-sült túrós tésztáért!

Ebéd után lementem az állomásra, találkoztam T-vel (későbbiekben a Király) és jól elmentünk Nyírbe. Ott elbuszoztunk helyszínileg, voltak próbáink, amik után Cs.-nél ültünk, aztán visszamentünk és felléptünk jól. Én voltam a bíboros, aki nem is, de azért a Királyt és a lyányt adjam már össze, pedig haramia vagyok és elszöktettük, de visszaszerezték és mulattunk. Közben elkövettem két hibát, de nem volt rossz, a Király rettenetesen jól alakította a szerepét. Előttünk mulatós ment, attól egyébként is kezünkbe került a kard.

Móka után kaptunk kaját, amit megettünk, de máris, utána lecuccoltunk, majd még mindig beöltözve elmentünk ünnepelni. Hogy kényelmesebb legyen, ezúttal a kardot a csuhán kívülre akasztottam. Jött is a taxi, beugrottunk így négyen, sofőr kiakadt, kérdeztük, hány píripa húzza a vasszekeret, meg hogy látott-e sárkányt, mert levágjuk/-varázsoljuk meg ilyenek. Korcsmába érkezvén többen érdeklődtek, mint a fellépésen,ami nem tuti, hogy baj, viszont készült sok fénykép. Némileg heroikus hangulatba kerültünk és csocsóztunk. Két súlyos meccs: papok vs. lovagok, papok vs. udvarhölgyek. A papokat – mert kettő volt velem együtt – elverték, de azért, mert mi agyra gyúrunk, nem holmi póri játékokra.

Még hangulatfokoztunk, aztán visszamentünk Cs.-hez. G adott egy dzsekit, amit nagyon köszönök, meg aludtunk is, bár reggel a Király nem óhajtott felkelni, hiába ijesztgettem. Még voltunk G-vel boltban, ettünk,filmeztünk, hazavonatoztunk és jó volt. Én meg maradok az egyesület kun papja, akit újabban, csak mert nem óhajt nyiratkozni, kedvesen Kossuthnak becéznek, pedig őt pont nem szeretem.

Fogas kálvária

Miután fény derült arra, hogy az  egész városban van összesen egy hely, ahol fogat húznak péntek délután, kiderült az is, hogy nagyon nagy szerencsém volt, mert mikor csalódottan próbáltam elhagyni a rendelőt, egy pasas megállított, mert látta ám, hogy fájok és megérdeklődte, mi bajom van. Elmondtam, ő meg azt, hogy fogorvos, nemsokára már a székben ültem, ő matatott, humorizált, káromkodott. Összességében ötször tört a fogam, de kiszedték, még ha nem is volt egyszerű. Persze küzdöttek vele vagy negyed órát. No most már csak az a kérdés, hogy jót szedett-e ki, mert én egymásikra gyanakodtam, ami néha olyan intuitív jelleggel fájni kezd, de mégsem az jött ki most. Ha kimegy végre az érzéstelenítés, ez is kiderül. Mindenesetre úgy fest, neki volt igaza – köszönöm ezúton is.

Fog-ügy

Nos, mivel mára kezdtem belázasodni fogfájásilag, elmentem jól a fogorvosomhoz. A gond az volt csupán, hogy kb. 15 perccel zárás után érkeztem oda, így annak ellenére, hogy még mindegyik szükséges ember jelen volt, már nem fogadtak. Helyette elmondták, hogy most vagy elmegyek egy másik fogászhoz és fizetek a foghúzásért, vagy kivárom a holnap reggel nyolc órát, hogy az ügyeleten elintézzenek. Nos tehát: fizetek, vagy sírdogálok még egy kicsit… Azóta azon gondolkozom, hogy tud fájni ennyire egy olyan kis vacak?

Dr. Mengele és Mr. Fog esete

Bármennyire is utálatos, most már muszáj leszek elmenni a fájós fogammal némi csonkításra, értsd: foghúzásra. Gyanítom, hogy menthetetlen, mert eleve már most sok benne a tömés, de még fáj is.  Már most nem szeretem, bár nem szeretet kérdése. Fáj az a nélkül is. Aztán a kihúzott fogat majd javaslom, hogy élesszük újjá, így téve szert egy jó familiárisra.

Egyébként súlyos karakter a fogorvosom. Jól végzi a dolgát, de akkor is utálom, mikor fúrás közben vicceket mesél. Vagy míg válogatott kínzóeszközökkel gyötörve túr a fejemben, s közben tréfás anekdotákkal szórakoztat, de a kacaj ugye a test remegéséből adódóan fájdalmas. Tehát lehet szurkolni. Most úgy tűnik, hétfőre.

A vicc komoly…sajnos

Tudom, kuruc, de ezen tényleg majdnem sírva fakadtam… Iszonyat… Néha elgondolkozom, miért sírunk azon, hogy rossz az oktatásunk, mert a fentihez képest ugyan jó. És ilyen elgondolkozáskor jut eszembe édesapám, aki ugyan nem nagyon gyúrt az alapműveltségre pár éve, mégis szakterületén kívül is sokkal komolyabb művelséggel bír,mint akár én, vagy az egész korosztályom.

Amit fent látunk, na az viszont végképp súlyos.

Tíz vágyálom

Mert Exer olyan szépen kért, összeírom én is:

- környezettudatos létezés

- globális szintű, energia-alapú társadalmi berendezkedés

- a nemi identitás és szerepek helyreállítása

- irígység, kapzsiság, gyűlölködés likvidálása az emberi fajból (igen, csak az ember öl ok nélkül)

- hegyi telek kicsi házzal, kézműves megélhetéssel a világ végén, a sarkon jobbra

- globális mértékű “ember vagyok elsősorban, nem olasz, román, kínai stb.”-tudat kialakítása

- csendes, békés, biztonságos élet

- az élethosszig tartó tanulás tényleges megoldása

- az emberi nem testi-lelki-szellemi képességeinek kiaknázása, ismerete

- hosszabb vándorlásokra és azok túlélésére lehetőség, illetve esély

Én így érzem. Bár tény, hogy ehhez is lehet még hozzárakni…