Fásulat

Számomra egészen megleppő az, hogy egy átlagos ember mennyire nem figyel magára, nem figyel a másikra és mennyire közömbös alapvetően mindennel szemben, amihez nem fűzi konkrét érdek, s hogy az ilyenekkel szemben milyen erősen támadó a fellépése. Tízből hétnek legalábbis. Tegnap nyereménykuponokat osztogattam nagy lelkesen, Fülig Jimmy mosolya a közelembe sem érne, de gyorsan rájöttem, hogy egy bunkó lekpotatás után én is kimormogom a dühömet magamból, akkor el tudom érni, hogy a végére ne legyek síkideg.
Kicsit olyan ez a dolog talán, hogy ha a kedves ügyfél odamegy egy eladóhoz, az eladó sem kéri a boltban, hogy pont őt buzerálják. Ez az én esetemre lefordítva: nyereményt ajánlok ingyen, bérmentve, legtöbbször parasztkoás a válasz. Visszatérv a bolti példához, kb. úgy néz ki a dolog, hogy Rózs néni bemegy a henteshez, rámosolyog, mire a hentes eladó megkérdi: mi kéne, vén szatyor? Ugye, hogy nem ezt várjuk el egy eladótól?
Mindenesetre tény, hogy egy kiábrándult, fásult, zsongó,, bolond, mindig rohanó, azt sem tudja, hová rohanó hangyaboly kellős közepén élek, s ez a boly részét képezi a munkámnak is. Csak az volt a meglepő, hogy a közvetlen tudattal mennyire nem, a gerinctelen hazudozással pedig mennyire sokat találkozom.